Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


I. világháború

2009.10.13

Mettől - meddig tartott az I. világháború?

Ki volt Ferenc Ferdinánd?

Mi történt 1914 június 28.-án?

Hol van Szarajevó?

Katonai szövetségek az I. világháborúban?

 

Előzmények [szerkesztés]

A 19. század végén a tudomány és technika vívmányai miatt gyorsuló ütemű termelés együtt járt a gyarmatbirodalmak növekedésével is: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése volt az államok célja. Ebből az időből származik az imperializmus kifejezés is: a birodalmi státusz megszerzéséhez és a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges volt új piacok bevonása gyarmatosítása révén, így ez vált a korabeli politika fő céljává.

A világháború előtt a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be. Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, melynek nem voltak gyarmatai: ilyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Balkán fiatal államai, Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezett, illetve – a gazdaságilag értéktelen, de nagy területű Grönland révén Dánia. Emellett Olaszország és Spanyolország fontos észak-afrikai területeket birtokolt, de Németország afrikai, valamint jelentéktelen óceániai gyarmatai nem álltak arányban gazdasági erejével.

Németország gazdaságilag és katonailag húsz évvel az egyesítés után olyan erős lett, hogy egyértelműen Európa vezető hatalmává nőtte ki magát. Az Egyesült Királyság figyelmét ez a megerősödés nem vonta magára addig, míg II. Vilmos a "Weltpolitik" jegyében flottaépítési programot nem hagyott jóvá. A kereskedelmi konkurencia támasztása után ezzel Németország eszközt kezdett létrehozni a tengeri uralomhoz. Márpedig a brit gazdaságnak a gyarmatbirodalom jelentette az alapját. A gazdaságilag elmaradott, de Európa legnépesebb országaként nagy létszámú katonasággal rendelkező Oroszország a Fekete-tenger felől ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni. Az Oszmán Birodalom a Balkán-háborúkban vereséget szenvedett. Nem volt tisztázott, a modernizáció vagy a teljes széthullás lesz-e a sorsa, amelyet az európai nagypolitika keleti kérdésként emlegetett.

Szövetségek [szerkesztés]

A 19. században a napóleoni háborúk befejezése óta alkalmi szövetségekbe tömörültek a nagyhatalmak. Biztos pontként az Egyesült Királyság határozható meg, mely szilárdan ellenezte, hogy bármely hatalom egyesíthesse Európát, legyen az despotikus, liberális, konzervatív, haladó, vagy akármilyen. Ezért a kontinens aktuálisan legerősebb hatalmával mindig konfliktusba került. Az 1870-71-es porosz-francia háború (mely az I. világháború előtti utolsó nagyhatalmi háború volt Európában) az angolok jóindulatú semlegességével támogatta Bismarck Németországának létrejöttét, mert ezt kevésbé tartotta veszélyesnek, mint a francia dominanciatörekvést III. Napóleon császárságának részéről. Mélyen elszámították magukat. Az egyesült Németországhoz képest a francia állam papírtigris volt. A fentebb említett gyarmat-, flotta-, és kereskedelmi ügyek miatt az Egyesült Királyság egyre veszélyesebbnek ítélte Németországot. 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben pedig annak szövetségesével, Oroszországgal lépett szövetségre a németeket megfékezendő.

Ezzel kialakultak azok a szövetségi rendszerek, melyek később a világháború eseményeit meghatározták: az antant és a központi hatalmak. A két, birodalmi alapon szerveződő csoportosulás nem volt szilárd tömbnek tekinthető, melyet alátámaszt, hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia és Németország mellé 1882-ben csatlakozott Olaszország 1900-tól kezdve több lépésben rendezte vitás kérdéseit Franciaországgal, így képessé vált az antant mellé való átállásra. Bulgária hosszú ideig orosz érdekszférába tartozott, s függetlensége elnyerése óta áthatotta az oroszbarát gondolat, de a szomszédaival való területi vita miatt mégis az oroszellenes oldalon kapcsolódott be a harcba. Japán és az USA egyik szövetséghez sem tartozott. Előbbi 1905-ben Mandzsúria birtoklása ügyében Oroszországgal vívott háborút, most mégis az antant oldalán lépett be a háborúba. Utóbbi meglehetős távolságtartással kezelte ez egész európai politikát, de érdekeinek (a saját gazdasági, kereskedelmi potenciáljának szabad, vagyis gyarmati uralomtól mentes érvényesítésének) az antant jobban megfelelt, mint a központi hatalmak blokkja.

Ezeknek a "blokkoknak" a léte ugyanolyan esetleges volt, mint megelőző tömörüléseké.

Központi hatalmak [szerkesztés]

Az egyik oldalon – a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is – a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia – oroszellenes – kettősszövetsége (1879. október 7.) állt. Később (1882. május 20.) az előbbi két birodalom és Olaszország megkötötte a hármasszövetséget, ami – a közkeletű felfogással szemben – nem a kettősszövetség kibővítése, hanem egy új, alapvetően franciaellenes tömörülés volt. Olaszország fent említett táborváltása után a központi hatalmak diplomáciája rávette Bulgáriát és Törökországot a csatlakozásra.

Antant [szerkesztés]

1892. augusztus 17-én orosz-francia katonai egyezmény született, melyet kiegészített az 1904. április 8-án megkötött francia-angol egyezmény, az Entente Cordiale, azaz „szívélyes viszony” (melyből később az antant hatalmak kifejezés is született). Az antant nem szövetséget jelentett, csupán annyit: a felek lemondanak egymás megtámadásáról, vitás esetekben egyeztetni próbálnak. A viszony teljesen kölcsönössé 1907-ben vált az angol-orosz szerződés megkötésekor, innentől számítjuk a hármas antant létrejöttét.

Közvetlen előzmények a Balkánon [szerkesztés]

Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagyszerb álmokat dédelgető Szerbia számára elfogadhatatlan volt. A két ország éles ellentétbe került, de ennél jóval fajsúlyosabb probléma volt Oroszország és a Monarchia viszonya. 1897-től fogva a két nagyhatalom kölcsönös egyetértésben óvta a balkáni status quót, amelyről szóló megegyezésüket most a Monarchia az ellentételezés nélküli annexióval felrúgta. Az orosz külpolitika a japán vereségből ocsúdva még nem volt olyan állapotban, hogy emiatt érzett felháborodását háborúval fejezze ki, főként, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság nem volt hajlandó támogatni ebben a kérdésben.

Bosznia területén számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják a vitatott területeket. A társaságokat – titokban – támogatta a szerb kormány is. Noha Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek megalapozottan számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére. Oroszország ugyanis Bosznia annexiója és Szerbia legyőzése esetén kénytelen tudomásul venni, hogy teljesen kiszorult a Balkánról. Ez a kiszorulás persze ugyanolyan túlreagált félelem volt, mint a központi hatalmak részéről később említésre kerülő "most, vagy soha".

Merénylet, hadüzenet [szerkesztés]

Közvetlen ok (casus belli) [szerkesztés]

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal egyébként épp az volt a célja a Monarchiának, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette a trónörököst és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, s ezzel mobilabbá teszi hadseregét. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!.

„Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke művének szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam.

A gondviselés másként határozott. (…)

Mindent megfontoltam és meggondoltam.

Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

Ferenc József kiáltványából

Moltke terve az volt, hogy míg a német haderő mintegy hat hét alatt döntő győzelmet arat a francia hadsereg fölött, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és a szerb erőket. Franciaország után pedig a német csapatok is keletnek fordulnak, és együttes erővel legyűrik a cári hadakat. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német vezetés ultimátumban követelte a belga kormánytól, hogy a hadereje átvonulhasson Belgiumon, az azonban ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. A brit hadüzenet kiváltó oka ez volt, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot a Brit Birodalom és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, Augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba).

Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A német katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már otthon lesznek.

Magyarország szerepe [szerkesztés]

Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia része, külügyeiben nem független politikai hatalomként lépett háborúba. A szerb helyzetre és a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet jelentőségének túlbecsülésére jellemző, hogy a háborús helyzet már 1914. júliusában megérett a konfliktusra. Júliusban már nyilvánvaló volt, hogy Bécs nem mond le a Szerbia elleni akcióról, amelyhez gróf Tisza István csak annyit tudott hozzátenni, hogy július 14-én feltételül szabta: a Monarchia jelentse ki előre, hogy a Szerbia ellen indítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.[1]

Charles Tisseyre, a francia parlament képviselője könyvet írt a háború kitörésének körülményeiről: „... Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen.” A merényletet követő koronatanácson azonban azok az - akkor még osztráknak számító - nemzetiségi politikusok szavazták le, akiknek hazája később a győztes államok között szerepelt, és Magyarország háborús szerepének a világ közvéleménye előtti félreértelmezésében aktív szerepet játszottak.

Magyarországnak nem volt érdeke a háború, és Tisza István mindent megtett elsősorban Magyarország hadba lépése ellen, de amikor e törekvései meghiúsultak, a háború kárainak enyhítésére. Tisza István az annexióellenes magatartását akkor sem változtatta meg, amikor 1915-ben a Monarchia még előnyös pozíciókban volt. Románia legyőzése és a bukaresti béke aláírása után 3500 km² határrevízióra került sor, amely - gyéren lakott terület lévén - néhány száz román állampolgárt érintett, és kizárólag stratégiai jelentősége volt. Tisza elítélte Szerbia annektálását, és Vilmos császárral is szembeszállva a szerbekkel kötendő különbéke mellett kardoskodott, amelyben kárpótlásul Albániát adta volna Szerbiának. Gróf Károlyi Mihály ezt írja emlékírataiban: „1916 végén, amikor a harctereken a legjobban álltunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.”

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.